Korai éveimtől mély hatással volt rám – teljes lényemet foglalkoztatva és lefoglalva – egy mély benyomás, ami kérdéssé vált később: hogyan történik a folyamat, hogy valaki végtelenül tökéletlenből, romlottból, selejtből, feleslegesből, használhatatlanból egy transzformáció folyamán értékes, termékeny, működőképes élet, egy csoda lesz. Az életemben ez egy nem halogatható, megválaszolandó kérdéssé vált, újra és újra, a mai napig is.  Kezdetben azt kerestem, én, mint a függő apám legmélyebb megvetése, és én, mint a függő anyám legmélyebb szégyene, mit kezdhetek magammal. Azt választottam – a legkevésbé sem tudatosan -, hogy úgy teszek, mintha nem léteznék, láthatatlan leszek, rejtőzködök. Ez egy idő után nem sikerült, ezért elhatároztam, és úgy döntöttem, most már tudatosan, hogy akkor mostantól nem érzek semmit. Ez többé-kevésbé sikerült. Közben én is függő lettem. 

Zsenge kamaszkorom idején világossá vált számomra, hogy Isten létezik, és az, hogy kapcsolatba lehet kerülni vele. Éreztem és értettem, hogy szeret, hogy elfogad. Rájöttem, hogy kéri az életemet. Igent mondtam, megtértem. Ezzel együtt megértettem, hogy Istennek a legmélyebben köze van ahhoz, amit keresek, Ő az, „aki megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket”, újjászül, újjáteremt. Hogy van kegyelem. Ezzel kezdetét vette egy életen át tartó kaland, vele együtt a keresés, hogy én kivé/mivé válhatok benne, és hogy mivé nem. A folyamat tart. 

Istennel és önmagammal való, sokéves beszélgetéssorozat után, illetve ihletet adó emberek segítségével kristályosodott ki bennem a segítővé válás szándéka, illetve a szenvedélybetegek konkretizáció. Ennek csúcspontja az volt, amikor főiskolai éveim alatt kezembe került David Wilkerson Kés és kereszt című írása. Innentől tudta minden sejtem, porcikám, hogy ezt akarom. Egyidejűleg mély szomorúság fogott el, mert lehetőséget nem láttam erre. De a „véletlenül” kezembe került Wilkerson könyv után pár évvel „véletlenül” kezembe került egy álláshirdetés, és „véletlenül” pont enyém lett az állás, azon a helyen, amely Wilkerson ihletésére alakult meg, és várja a segítséget kérő szenvedélybeteg nőket immáron 1985 óta. 

A történetemhez hozzátartozik egy hosszú folyamat, egy felépüléstörténet, aminek még közel sincs vége – amíg a gravitáció hat rám, nem is lesz. Magasságok és mélységek, amelyeknek része az önismeret, az önkifejezés, mindemellett pedig a végtelen hit abban, hogy Isten a nagy helyreállító művész.